Nagyböjti tematikus szentbeszédsorozatot tart Erdő Péter bíboros a Szent István-bazilikában „Az irgalmasság testi és lelki cselekedetei” címmel. A harmadik szentbeszéd március 6-án, nagyböjt negyedik vasárnapján hangzott el.
Erdő Péter homíliáját teljes terjedelmében közöljük.
Krisztusban Kedves Testvérek!
Isten irgalmassága a bűnöst is mindig meghívja, hogy térjen vissza hozzá. De a tékozló fiú története az idősebb testvér példájával azt is tanítja, hogy nekünk, embereknek irgalmasnak kell lenni egymás iránt. Az irgalmasság cselekedeteinek sorában a mai alkalommal a betegek látogatásáról, a halottak eltemetéséről, a lelki cselekedetek közül pedig az élőkért és holtakért való imáról szeretnék szólni.
1. Az irgalmasság testi cselekedetei között ősi idők óta szerepel egy olyan jótett vagy parancs, ami a betegekkel kapcsolatos. Így hangzik: betegeket látogatni. Elgondolkozhatunk rajta, hogy miért nem az áll az ősi hagyományban, hogy betegeket gyógyítani. Egyrészt talán azért, mert a régi ember a gyógyulást sokkal inkább Isten ajándékának és a természet csodálatos működésének tulajdonította, de talán azért is, mert a betegek gyógyítása nagy tudomány, amihez egyre több szakismeret, sok drága eszköz és számos szervezeti feltétel szükséges. Betegeket gyógyítani az eredmény oldaláról közelíti meg ezt a tevékenységet. De mindenki: orvos, beteg, hozzátartozó egyaránt tapasztalatból tudja, hogy nem a fizikailag mérhető eredmény az egyetlen értékmérője a betegekért végzett tevékenységünknek. Az eredmény persze fontos, erre törekszünk, de ha csak ez volna a mérce, akkor végül is az ember földi életének végén mindig a sikertelenségé lenne az utolsó szó.
De az irgalmasság cselekedetei között a betegek látogatása szerepel. Ehhez nem feltétlenül szükséges szakértelem, de kell hozzá jó szív, kell hozzá figyelem a beteg személye iránt. Magam is gyakran éreztem lelkifurdalást, amikor értesültem egy rokon, egy barát, egy paptestvér súlyos betegségéről, és mire meglátogathattam volna, már a halálhírét közölték. Máskor megtörtént, hogy eljutottam a beteghez, de nem volt eszméleténél. Esetleg az ápolók nem is tudták felébreszteni vagy öntudatra segíteni. Ilyenkor is imádkoztam mellette, feladtam neki a szent kenetet és megkértem az ott levőket, hogy ha öntudatra ébredne, közöljék vele, hogy megkapta a betegek szentségét. Néha azonban az illető többé már nem tért magához. Maradt a bizalom Isten irgalmában és a tompa lelkifurdalás, a hiányérzet, hogy nem tudtunk néhány jó szót váltani. Tehát a látogatás nem pusztán látást jelent, hanem kommunikációt. Jó a nagy beteggel beszélni, jó biztosítani őt arról, hogy Isten a végtelen szeretet, és hogy földi élete végén minden a helyére kerül. Jó néha köszönetet mondani neki minden szépért és jóért, amit tőle kaptunk. Jó néha egyszerűen csak kifejezni, hogy szeretjük őt. Ha válaszolni nem tud is, öröm látni, hogy érti szavainkat és jeleinket, hogy belekapcsolódik lelke az isteni és emberi szeretet áramába.
De nem minden beteg haldokló. Együttérzésünkre, szeretetünkre pedig mindenkinek szüksége van. Különösen szükségük van rá azoknak, akik nemrégen tudták meg, hogy súlyos betegségben szenvednek, hogy például tumort fedeztek fel náluk, amit vagy lehet, vagy nem lehet operálni. A műtét után pedig majd embert próbáló kemoterápia várható. Jó egy szerető pillantást vetni rájuk napközben, amikor igyekeznek úgy élni, mintha mi sem történt volna. Még végzik a munkájukat, de már görcsös, merev a kézfogásuk, már olykor kiütközik arcvonásaik mögül a szenvedés. Ha sikerül beszélgetni velük, néha elmondják, hogy felriadnak éjszaka, hogy elméletben elrendeztek magukban mindent, de nyomasztó képek gyötrik őket jelenről és jövőről. Hozzájuk is legyen mindig egy jó szavunk, figyelmes szeretettel kísérjük állapotuk alakulását, osztozzunk örömükben és fájdalmukban. Ez is a betegek látogatásához tartozik.
De ha tudunk ilyen figyelemmel lenni a betegek iránt, akkor megváltozik a viszonyunk minden más emberhez is. A betegek látogatására nekünk, látogatóknak van a legnagyobb szükségünk, hogy megnyíljon a szemünk az emberi élet teljes valóságára, hogy az irgalmas szeretet légkörében éljünk, és ezt sugározzuk magunk körül!
2. Napjainkban igen aktuális parancs, vagy jócselekedet a halottak eltemetése is. De miért fontos ez? Szüksége van-e a halottnak arra, hogy a testét tisztelettel vegyük körül? Nem mindegy ez már neki az örök üdvössége szempontjából?
Nem tudjuk, hogy halálunk után lelkünket a földi testhez még milyen kapcsolat fűzi, de ősidők óta fel-felbukkan a végrendeletekben, hogy valaki milyen temetést kíván. A lelkünk mélyén tehát érdekel minket ez a dolog. Szeretteink végrendeletéről pedig úgy érezzük, hogy a halál után kötelez minket. De ezt nem csak érezzük, hanem a jog is előírja. Igen nehéz betölteni azt az űrt, ami egy ember után maradt a kapcsolatok, a környezet, a tulajdon, a szellemi alkotások, a szándékok és meggyőződések tekintetében.
Tóbiás könyvében az öreg Tobit elbeszéli, hogy száműzetésben, Ninivében élt. Így ír: „Kenyeremet az éhezőknek, ruhámat a rongyosaknak adtam. Ha láttam, hogy meghalt valaki a nemzetségemből és odadobták Ninive falai tövébe, eltemettem” (Tób 2,17). A Biblia szemléletében tehát a halott eltemetése éppolyan jócselekedetnek számít, mint az éhezők, vagy a ruhátlanok megsegítése.
De a különböző vallások ismerik a halál utáni körülbelül harminc napos időben a mélygyász szokását is. Ez pedig a világ legkülönbözőbb népeinél fellelhető, a dél-amerikai indiánoktól kezdve a rómaiakon át a zsidókig. Katolikus Egyházunk is ismeri a gregorián misesorozatot, mely abból ered, hogy a halál után harminc napon keresztül minden nap szentmisét mondtak az elhunytért. Ami pedig ilyen sok népnél felbukkan, az minden bizonnyal valamilyen közvetlen emberi tapasztalásból ered. Úgy érezték, úgy érezzük, hogy az elhunyt lelke még ott van testének közelében, mintha nem volna mindegy neki testének sorsa.
De minden másnál ékesebben szól a halottak eltemetése mellett magának, Jézusnak a példája. Ő a saját sorsával mutatta meg, hogy mi fontos az embernek. Vállalta a kereszt kínját és gyalázatát is, de nem akart temetetlen holttest maradni. Talán a saját teste iránti megbecsülésből, de azért is, mert a Teremtő mindentudásával ismerte és szerette az emberi testet. Ezt a testet pedig Isten nem a megsemmisülésre, hanem a megdicsőülésre alkotta. Krisztus testét sírba temették, harmadnapra pedig teste is megdicsőült a feltámadásban. Ezért mondja az Egyház, hogy az elhunyt krisztushívőnek meg kell adni az egyházi temetést (CIC 1176. k. 1. §). Ezzel a temetéssel „az Egyház az elhunytaknak lelki segítséget eszközöl ki, testüket megtiszteli, és egyben az élőknek a remény vigasztalását adja” – írja az Egyházi Törvénykönyv (1176. k. 2. §). Éppen az élőkre is tekintettel ajánlja nyomatékosan az Egyház, hogy tartsák meg az elhunytak temetésének hagyományos szokását. Újabban a hamvasztást sem tiltja, kivéve, ha ezt a keresztény tanítással ellenkező okból választották (vö. 1176. k. 3. §), például annak kifejezésére, hogy semmi nem marad belőlünk.
3. De mint mai világunkban minden, a halottak kultusza is mintha válságba került volna. Talán innen az immár ösztönös kapaszkodás valami után, amivel kapcsolatban bizonytalanság vagy üresség kínoz bennünket a lelkünk mélyén. Mert hát nem mindenkinek jut sírhely, de még urnafülke sem. Van, akinek hamvait „az egyszerűség kedvéért” hazaviszik a hozzátartozók, van, aki maga kívánja szétszóratni a magasból vagy vízsugárral beitatni a zöld mezőbe földi maradványait. „Non omnis moriar, multaque pars mei vitabit libitinam” – „Jobb részem nem enyész, szellemem él tovább” – fordítja Horatius halhatatlan sorait Bede Anna abban az 1959-es kiadásban, amely édesapám egyik kedvenc könyve volt. Szóval, érezte az ember, hogy több van benne, sokkal több, mint ami a halál után elpusztulni képes. Már a neandervölgyi ember maradványait kutató paleontológusok – vagy talán inkább már régészek? – döbbenettel tapasztalták, hogy a holttestek fölött nagy tömegű virág nyomai láthatók.
Igazságot hordoz az ember ősi érzelemvilága. Nem csupán élettelen anyagmennyiség marad utánunk. De hogyan élnek a holtak? Csak az emlékezetünkben, csak a kezük munkájában, mely fennmarad, csak a gondolataikban, a verseikben, a tudományos felismeréseikben? Csak azok génjeiben, érzéseiben, viselkedésmódjában, akik tőlük származtak, akiket ők neveltek, akikre hatással voltak? Vagy élnek tovább, mint értelmes személyek, akikkel akár kapcsolatba is léphetünk? Halottidézés és spiritizmus sokszor tévútra vezetheti a hiszékeny embert, de a tény, hogy az elhunytakkal még személyes kapcsolatunk is lehet, ott él a keresztény hit világában is. Tapasztalások és személyes élmények erősítik ezt a meggyőződést. Ki válaszol arra, hogy miért jelenik meg váratlanul mosolyogva álmunkban egy meghalt szülő éppen azon az éjszakán, amely halálának 20. évfordulójára virrad?
4. Ebben az összefüggésben áll az irgalmasságnak az a lelki cselekedete, hogy élőkért és holtakért imádkozzunk. Keresztény hitünk szerint várjuk a test feltámadását is, de azt is tartjuk, hogy az emberi lélek a halál után nem szűnik meg, hanem tovább él. És ez nemcsak a régi görög világnézet maradványa, de felbukkan a Biblia lapjain is. Hiszünk abban, hogy a szent és igaz emberek már a haláluk után közvetlenül az isteni élet közösségének örök boldogságára jutnak. Bízunk abban is, hogy nekünk, akik itt, a földön élünk, segíteni is tudnak. De mi magunk sem imádkozunk hiába a megholtakért. Nemcsak megmagyarázhatatlan érzelmeinket és szorongásainkat nyugtatjuk meg, ha rájuk gondolunk. Nem is csupán a gyász lélektani feldolgozásának útját járjuk, amikor megkérdezzük, hogy mit mulasztottunk el életükben szeretteinkkel szemben, vagy mit köszönhetünk nekik. Valóban segíteni tudjuk tisztulásuk nehéz folyamatát, ha nem jutottak még el Isten boldogító színelátására. Valljuk tehát a szentek közösségét, mely a földön élő hívőket, a megdicsőült szenteket és a tisztítótűzben szenvedő lelkeket egyetlen családban fogja össze.
5. De nem csak a halottakért imádkozunk, imádkoznunk kell az élőkért is. Istennel való személyes kapcsolatunk különösen is emberi módja az imádság. Szavakkal, gondolatokkal, vagy akár szemlélődő bizalommal forduljunk Isten felé. Hiszünk abban, hogy válaszol tanácsokkal, útmutatásokkal, de eseményekkel, történésekkel is. Maga Jézus tanít minket a Miatyánkra. Ez az imádság pedig nem pusztán dicsőítés. Először persze az: szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod. De aztán rátérünk a kérésekre, és ezek a kérések nem egyes számban fogalmazódtak. Maga a Miatyánk is másokért való imádság. Nem csak magunknak, hanem a többieknek is kérjük a mindennapi kenyeret, a bocsánatot, és hogy ne bukjunk el a kísértésben.
Az Egyház liturgiája is tartalmaz miseszövegeket, áldásokat, és minden vasárnap mondjuk az egyetemes könyörgéseket is egymásért, közösségünkért, ügyes-bajos dolgainkért. Hiszünk az élőkért való imádság erejében! Hiszünk abban, hogy földi világunk történései sem puszta véletlenek vagy csupán személytelen törvényszerűségek következményei, hanem bennük és mögöttük megláthatjuk a mindenható és irgalmas Isten szerető arcát.
Az ő bocsánatát és segítségét kérjük az idén, hogy mi is társai lehessünk az irgalmasság művében! Amen.
Fotó: Lambert Attila